Vajon mi az oka sokszor annak, hogy nem érezzük jól magunkat, hogy boldogtalanok vagyunk?
Arra a kérdésre, hogy mikor lennél boldog, sokszor egy hosszú lista a válasz, melyben különböző feltételek állnak, a sok “ha” , a sok “csak”, és az egyéb kikötések. Olyan, mintha az Életnek ultimátumot küldenénk, hogy milyennek is kellene lennie ahhoz, hogy mi boldogok legyünk. És mi csak várunk és várunk, hogy eljöjjön ez az idilli állapot. Hát sajnos ez egy rossz hír a várakozóknak, hogy az Életet nem nagyon érdekli, hogy mi mit gondolunk róla, hogyan viszonyulunk hozzá. Az Élet van, és úgy teljes, ahogy van.
Miben áll akkor a mi szabadságunk?
Abban, hogy megváltoztathatjuk a viszonyulásunkat az élet dolgaihoz, eseményeihez. Választhatunk, hogy milyen nézőpontból közelítünk a dolgokhoz.
Egy egyszerű hétköznapi példával szeretném ezt szemléltetni. Egy anyuka arról panaszkodott, hogy a mosogatás általában mindig megvárja őt, és hogy a családtagjai nem igazán veszik észre maguktól a tennivalót. Egyik este, amikor fáradtan hazatért és meglátta a sok mosatlan edényt, megelégelve ezt a helyzetet, dühösen hátat fordított mindennek és rossz kedvűen tért nyugovóra. Másnap reggel egy új szemlélettel ébredt fel, és ahogy körbetekintett az otthonán, a családján, meglátva a mosogatnivalót is, elkezdett örülni annak, hogy mindez Van. Akkor értette meg, hogy mindez azt jelenti számára, hogy van kire főznie, van miből és miben főznie és ezekhez képest az előző esti dühe teljesen eltörpült. Annyit mondott még, hogy most kezdte el észrevenni, hogy mennyi minden jelen van az életében, mennyi mindennek örülhet, és ő eddig folyamatosan a hiányra figyelt és arra, hogy mi nem úgy van, ahogy ő szeretné. Most örül a “Van”-nak, a Létezésnek.
Boldogan és örömtelien indult így a napja, pedig minden ugyanaz volt a környezetében, de ő már másképp látta.
Ez csak egy egyszerű hétköznapi történet, mely bármelyikünkkel megtörténhet, mégis tanulságos, hogy mennyi minden rajtunk, a mi nézőpontunkon múlik. Lehetne persze továbbfolytatni ezt a történetet, hogy hogyan tudná jobban kommunikálni a családtagjaival az igényét, vagy milyen egyéb motivációk húzódnak meg egy ilyen eset mögött. Arra viszont egyértelműen rávilágít, hogy az érzéseinkért, a gondolatainkért mi vagyunk a felelősek.
Te melyiket választod? A félig teli vagy a félig üres poharat? 🙂
További tartalmakért iratkozz fel a hírlevelemre itt: