Az évkörön számomra a leglassabban telő időszak a január és a február. Ekkor már túl vagyunk az ünnepek meghitt hangulatán, távol a melengető őszi napsugaraktól és a hideg szinte állandó vendégként telepszik ránk.
Próbálgat minket, hol a határ, meddig vagyunk képesek őrizni az otthonunk, a lelkünk melegét. És sokszor a csontjainkig hatol, hogy beleborzongunk, és szinte a reményünket is elveszítjük már. Ilyenkor egy kicsit meghalunk, akár a természet kint.
Aztán egy napsütéstől szikrázó havas reggelen visszatér a varázslat, gyermekkorunk öröme, hogy menjünk, szaladjunk ki a hidegbe, szívjunk mélyet ebből a metszően tiszta levegőből és érezzük, hogy élünk! Akkor feltárulnak a csodák, ahogy a szinte mozdulatlan táj befogad, ahogy a végtelen csendben meghallhatjuk a szívünk hangját és a hideg is a barátunkká válik.
Ez történt velem ma. És így már talán nem is lesz olyan hosszú a tél, ha kiélvezem minden örömét!