Tánc és coaching | Kovács Szilvivel

Sétáló meditáció


 

Elindulok a megszokott útvonalon, a megszokott mozdulatokkal, a fejemben még az aznapi történések, feladatok pörögnek. A testem azonban jól tudja mit kell tenni, még ha fejben nem is vagyok teljesen ott. Néhány méter után befordulok az ismerős utcán, és kicsit fel is gyorsítok, hogy a vérkeringésem felpezsdüljön. Már egyre jobban érzem magamat, ahogy elkapom a megfelelő tempót, és könnyedség, dinamizmus jelenik meg a mozgásomban. Mélyen beleszippantok a friss levegőbe, és minden egyes belégzéssel egyre mélyebbre kerülök a testemben, és egyre távolabb a gondolataimtól.
Így haladok tovább, amikor egy fákkal övezett árokpartra érek, már távol a lakóházaktól, de még nem az erdőbe. Az első kapu itt van nekem. Kilépek a kis civilizált, kényelmes, “minden a helyén legyen” életemből és rácsodálkozom a természet illataira, a kesze-kúszán növő fákra, arra az életerőre, amely még a legfagyosabb téli napon is érezhető. Kezeim még kicsit elgémberedve a hidegtől, ütemesen lendülnek a járásom ritmusában, és ahogy a tüdőmet megtölti a friss oxigén, úgy kerülök át egy örömteli állapotba. Kicsit borús, szürke, hideg januári nap van, szinte mozdulatlan minden kint, belül azonban jóleső öröm és meleg jár át. És csak megyek és megyek, mint aki bármeddig tudna menni cél nélkül. Aztán megérkezem az erdő bejáratához. Ez mindig különleges pillanat számomra, mint amikor egy vendég bebocsátást nyer valakinek az otthonába. Halkan lépkedek a tűlevélszőnyegen és csendben figyelem az erdő neszeit. Szinte a lélegzetemet is hallom. Ahogy mélyül a légzésem, és lassul a járásom, érzem amint a tér kitárul körülöttem és összeolvad az erdő terével. Hihetetlen megnyugvás, béke tölt el, és az a tudás, hogy minden rendben van.
Már szinte nem is emlékszem arra, hogy mik jártak a fejemben az induláskor. Minden lényegtelen lett. Figyelem ezt a tiszta teret és mindazt, ami megjelenik benne. Néha egy-egy hang, mint az avarban lépkedő madárka zörgése, vagy a szél mozgatta faágak recsegő hangja. Máskor egy tovaszökkenő őz néz rám csodálkozva. Még ha a megszokott útvonalon is megyek, mindig más-más arcát mutatja az erdő. És ahogy ebben a csendben sétálok, megszületnek bennem a válaszok olyan kérdésekre is, amelyeken otthon hiába törtem a fejem. Máskor új ötletek, felismerések jönnek.
Tiszta fejjel, nyugodt szívvel ballagok hazafelé. Testemet kellemes bizsergés, és meleg járja át a fagyos levegő ellenére is, és az az öröm, hogy ismét megajándékoztam magamat egy önfeledt órával.

Készült: 2019-02-03 | Inspirációk, Lélektől lélekig | Témák: , , , , , ,


Hozzászólások